A zenei elméleti tárgyak iskolarendszerű tanításának múltja Magyarországon

Szerző: S. Szabó Márta

DOI: 10.5434/9789634902171/5

 

 

Absztrakt

A magyarországi középfokú zenei képzés múltjának áttekintése leginkább a különböző iskolatörténeti kiadványok, évkönyvek, vagy egy-egy kiemelkedő tanáregyéniség tevékenységének vizsgálata segítségével valósítható meg. Az elméleti tárgyak esetében az áttekintés lehetősége még nehezebb, hiszen e tárgyak neve és tartalma az idők folyamán jelentősen változott. A középfokú zeneművészeti képzés Magyarországon csak a 20. század közepén különült el a korábban szélesebb korosztályt felölelő, 10-11 évfolyamos képzést is magába foglaló ún. zenedei képzéstől, mely viszont már a 19. század második fele óta működött.  Munkánkban – egy készülő szakmódszertani jegyzet részeként – arra teszünk kísérletet, hogy feltárjuk és közzétegyük a magyarországi zenei szakképzés elméleti tárgyai oktatásának múltját: gyökereit, tananyagát, tankönyveit és oktatási gyakorlatát a 20. század közepén kialakult zeneművészeti szakiskolai oktatás kialakulásáig. Tesszük mindezt két intézmény, a Nemzeti Zenede és a Debreceni Zenede létrejöttének és működésük vonatkozó szakaszainak bemutatása segítségével.

Kulcsszavak: zeneoktatás-történet, zeneművészeti szakképzés, zeneelmélet-tanítás

 

Az intézményes zenei képzés kezdetei a 19. században

A magyarországi középfokú zenei képzés sajátos tartalmi elemeket és képzési struktúrát mutat, múltjának vizsgálata a hazai iskolarendszerű zeneoktatás története fontos szegmensének feltárását is jelenti.
A mai középfokú zeneművészeti képzőintézmények többsége a 19. század folyamán létrejött ún. zenedék jogutódja.

A városi polgárság opera- és hangversenyélet iránti igénye a 18. század vége óta egyre erősödött, ugyanakkor a házi muzsikálást és a gyermekek zenei képzését is fontosnak tartották. A gyors egymásutánban létrejövő zeneegyletek kettős célt szolgáltak: a városi hangversenyélet fellendítését, valamint zeneiskolák létrehozását és működtetését. E téren Pozsony járt elöl, hiszen a kiváló földrajzi adottságokkal rendelkező kereskedőváros Bécs közelsége miatt is erőteljes kulturális, így zenei igényekkel bírt. A többnyelvű polgárság – köztük a magyar főurak – fizetőképes keresletet és közönséget jelentettek a városban. A kitűnő osztrák, valamint cseh és morva zenészek szívesen vállaltak tanári feladatokat Pozsonyban, kezdetben magántanárként, majd egyesületi keretek között.

De hasonlóan élénk zenei élet folyt Laibachban (ma Ljubljana), melynek 1794-ben létrehozott Filharmóniai Társasága városi fenntartású egylet volt. Ez mintául szolgált a néhány év múlva Pesten megszülető Első Zeneegyletnek (1818-22) és az 1836-ban megalapított Pestbudai Hangászegyesületnek is. Ebben az időszakban nemcsak Pesten, hanem vidéki városokban is alakultak zenei egyesületek, így többek között Kolozsvárott (1819), Veszprémben (1823), Sopronban (1829), Miskolcon (1832), Aradon (1833), Szegeden (1835), Debrecenben (1841) és Győrben (1846).
A zeneegyletek egyre gyarapodó hangversenyei és operaelőadásai tovább erősítették a nyilvános zenei képzés szükségességét. Városi, illetve állami fenntartású, a polgárság gyermekei számára elérhető zenei iskolák létrehozásának szándéka egyre több településen fogalmazódott meg. Mintának a bécsi és a párizsi zenei képzést tekintették. A korabeli híradások beszámoltak az 1795 óta működő párizsi Conservatoire magas szintű hangszeres és zeneszerzőképzéséről, valamint arról is, hogy ebben az intézményben szolfézst is oktattak.

Az európai mintákat azonban csak a képzés magas színvonalú megvalósulása érdekében szándékoztak átvenni. A magyar zenei egyesületek keretei között létrejövő iskolák másik célja a magyar zenészképzés megteremtése volt. Különösen a magyar énekesekből mutatkozott hiány, hiszen csak a jól képzett, kottaolvasó, magyar anyanyelvű énekesektől várhatták a magyar nyelvű operaélet fellendülését. Így az első iskolák nevükben is viselték az énekiskola nevet, ahogy a már említett Pestbudai Hangászegyesület 1840-ben létrehozott Nyilvános Énekiskolája is, Mátray Gábor[1] igazgatása alatt.
Az énekiskolák fokozatosan bővítették képzési profiljukat, hangszeres oktatást és bizonyos kottaolvasási – elméleti oktatást is bevezettek. Így a kor szóhasználata szerint legtöbbjük felvette a Zenede nevet. Működésük meglehetősen sokszínű képet mutat, ezért kiemelünk közülük kettőt, a pesti Hangászegyleti Zenedét (1867 után Nemzeti Zenede), és a Debreceni Zenedét a zeneművészeti képzés kezdeteinek bemutatására. Az elméleti tárgyak oktatásának történetét és sajátosságait ezen intézmények létrejöttének és működésének bemutatásával kívánjuk prezentálni.

 

A Hangászegyleti Zenede és a Nemzeti Zenede

A Hangászegyleti Zenede (1840-1867)

A pesti intézmény létrehozásakor már megfogalmazódott a távolabbi cél: egy Nemzeti Conservatorium megalapításának célja. Ennek javára adott koncertet Liszt Ferenc 1840 januárjában, a jelentős bevétel kamatait a Zenede megnyitásáig az Énekiskola használta.

Az első évtized valóban az énekes-, elsősorban a kórusénekes-utánpótlást szolgálta, hiszen a dalművek egyleti előadásában rájuk volt a legnagyobb szükség. Az iskola 91 növendékkel (50 leány és 41 fiú) kezdte meg működését, az első tanévben 10 éves kortól történt a beiskolázás, a második tanévtől kezdve 8 és 15 év közötti gyerekeket vettek fel. A tanítás nyelve magyar és német volt. A leányok első énektanára Menner Lajos[2], a fiúké Engeszer Mátyás[3] volt, a növendékek olasz nyelvet is tanultak. Előírás volt, hogy legalább 6 évig tanítványnak kell lennie a felvetteknek, ezt követően kaphattak csak bizonyítványt. A tanulmányi idő alatt kötelesek voltak közreműködni a hangászegyleti hangversenyeken, más alkalmakon viszont csak kivételes engedéllyel léphettek fel. Az iskolát adományokból és a tehetősebb családok gyermekei által fizetett tandíjból működtették. (Tari, 2005)

1843-tól már nyilvános vizsgahangversenyeket tartottak, melyek vezénylésére és a megelőző próbák irányítására jeles karmestereket kértek fel. 1844-ben Erkel Ferenc volt az egy évre felkért karmester, művei rendszeresen megszólaltak az énekiskolai hangversenyeken. Ebben az évben a növendékek száma már 159 volt, a folyamatos létszámnövekedés csak a „forradalmi időkben” torpant meg. Közben azonban az adománygyűjtés, a kották és hangszerek beszerzése eredményesen folyt tovább azzal a céllal, hogy egykor majd a megnyíló Conservatorium, azaz a nemzet tulajdona lesz. A szabadságharc idején Bécs pesti helytartói a nemzeti zenét, nemzeti nyelvhasználatot erősítő intézmény működését gátolták, 1849 januárjában egy hónapra be is záratták. A hangászegyleti vezetőség kitartó, okos diplomáciai tevékenységének köszönhetően azonban nemcsak újra elindult, hanem gyarapodott is az iskola. 1850-től hegedűtanszak indult, tanára Ridley-Kohne Dávid[4], majd 1852-től Huber Károly[5] volt. 1851-ben elkezdődött a klarinét- és fuvolaképzés, Filip Károly[6], ill. Pfeifer Antal[7] vezetésével. Így joggal változtatták meg az iskola nevét is Pestbudai Hangászegyleti Zenedére (1851. január 6.). A növendékek száma ekkor 181 fő volt, s a korábban a megszüntetést fontolgató bécsi kormány is felfigyelt az iskola felvirágzására. Ferenc József ajándékaként megérkezett az első, díszkiadásban megjelentetett Bach-kötet, majd ezt követte a többi is.
Támogatókból sem volt hiány. Az ötvenes években a Pesten koncertező magyar és európai művészek – közöttük ismét Liszt Ferenc, valamint Joachim József, Reményi Ede, Anton Rubinstein, Clara Wieck –, és a magyar nemesek közül egyre többen erkölcsi kötelességüknek érezték az iskola támogatását. Ez pénzadományokat, végrendeletekbe foglaltan hangszereket, kottákat, egyéb bútorokat jelentett.

A zongora, zeneszerzés és gordonka szakos képzés 1852-ben indult. Az első zongoratanár Thern Károly[8], aki egyben a Zenede első zeneszerzéstanára is volt. A zongora szak fiú növendékeinek 1864-től kötelező volt zeneszerzést tanulni. Gordonkát negyven évig Szuk Leopold[9] tanított a Zenedében. Legnépszerűbb változatlanul a hegedű szak volt, így a két vezetőtanár mellett több, rövidebb ideig tanító hegedűtanár is részt vett a képzésben. Nagybőgő szak 1859-ben létesült, tanára ötven évig a korszak kiváló magyar művésze, Trautsch Károly[10] volt. (Tari, 2005)

Ugyanebben az évben Mátray Gábor vezetésével létrejött a szavalati tanszék, ezzel egy új szakterület, a színészmesterség is helyet kapott a Zenedében. A növendékkoncerteken az 1860-as évek eleje óta rendszeresen szerepeltek a színinövendékek is, a színművek előadását kísérő zenekarban az intézet vonós növendékei játszottak. Ezek a vegyes, zeneművekből és zenés színművekből álló előadások igen népszerűek voltak, így a bevétel is jelentős volt. A pesti lapokban (pl. Vasárnapi újság) a hangversenyekről tudósítások jelentek meg rendszeresen, az 1860-as évek elejére a Zenede a pesti kulturális élet fontos tényezőjévé vált. A végzett növendékek pesti, vagy különböző vidéki színházak (pl. Arad, Szeged, Kolozsvár) énekesei, zenekari muzsikusai lettek, vagy zenetanárként helyezkedtek el (Pesten kívül pl. Győrben, Debrecenben, Jászberényben). A legkiválóbbak szólistaként léptek pódiumra itthon és külföldön, közülük az egyik első Auer Lipót[11] volt.

Az intézmény fennállásának, valamint két alapító tanára (Mátray és Engeszer) működésének 25. évfordulója alkalmából nagyszabású ünnepségsorozatot szerveztek, melynek kiemelkedő eseménye Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumának bemutatója volt 1865. augusztus 15-én, Liszt Ferenc vezényletével. Ebben az évben alapították Münchenben a Conservatoriumot, mely mintának tekintette a pesti Zenede működését, oktatási rendjét. (Tari, 2005)

 

A Nemzeti Zenede működése és tanrendje (1867-1897)

A Nemzeti Zenede nevet a jubileumi ünnepségsorozat után vette fel az intézmény. A szükséges előkészületek után erre 1867-ben került sor, minisztériumi jóváhagyással.
Az ünnepi összegzések rögzítik, hogy az alapítás óta több mint 6000 növendék tanult az intézményben, és többnyire csak az adományokra építve, igen kevés pénzből működött.
Az ünnepségek híre és a megerősödött intézmény rangja azt is eredményezte, hogy a Zenede 1868-as állami támogatásért beadott kérelmére Eötvös József miniszter – alapos vizsgálódás, az eddigi eredmények figyelembevételével – néhány évig folyamatos támogatásban részesítette az intézményt. Ez 1874-ben azonban véget ért: ettől az évtől kezdődően ugyanis a költségvetésben a Zenede helyett már a megalapítása előtt álló Zeneakadémia szerepelt mint támogatott zenei intézmény.
A Zenede vagyona fogyott, az állami támogatás elapadt, és csökkent a részvényesek és adományozók száma is – valószínűleg az induló Zeneakadémia javára adakoztak inkább. A két kiváló vezető, Prónay Gábor elnök és Mátray Gábor igazgató 1875 áprilisában, ill. júniusában bekövetkezett halála után az intézmény igen nehéz helyzetbe került, jelentős visszaesés következett a növendékek létszámában. A Mátray által alapított szavalati tanszék az Országos Színitanoda létrejötte után (1865) hanyatlásnak indult, Mátray halála után pedig megszűnt.

A növendékek tanszakválasztása is átrendeződött: míg korábban a hegedű tanszak volt a legnépszerűbb, 1877-re átvette a helyét a zongora: ebben az évben már 10 zongoratanárra volt szükség az igények kielégítéséhez.
Mátray Gábor halála után Bartay Ede
[12] lett a Zenede igazgatója, akinek jogi ismeretei nagyban segítették az intézmény sikeres működését. A Zeneakadémia megnyitása utáni elvonások érzékenyen érintették ugyan a Zenedét, de nem szűnt meg teljesen az állami támogatás. Trefort Ágoston[13], bár maga is tevőlegesen részt vett a Zeneakadémia létrehozásában, mégsem vonta meg teljesen a támogatást a Zenedétől.
A Zeneakadémia indulásának évében tapasztalt létszámcsökkenés után (akkor 225 fő) az 1878/79. tanévben ismét 464 fő tanult a Zenedében. Az igényes képzési struktúra további fejlesztését igazolja Legánÿ Dezső krónikája:

„A Nemzeti Zenede ősszel [1883] nekilátott valamennyi fúvós hangszer oktatásának, s ezáltal minden tanszakot felölelő zeneoktatási intézménnyé alakult, ami rajtuk kívül akkor Európában csak négy felsőfokú zeneoktatási intézményben volt ennyire teljes: a párizsiban, brüsszeliben, berliniben és bécsiben.” (Legánÿ, 1986. 185.o).

Így 1885-ben a Zenedében a következő tanszakokon folyt tanítás: ének, zongora, orgona, hegedű, gordonka, gordon, fuvola, oboa, klarinét, fagott, kürt és összhangzattan.

Az összhangzattan tanára 1884-től 1902-ig Benkő Henrik[14] volt, aki 1886-ban tankönyvet is írt zenedei használatra. Utóda Aggházy Károly[15] lett, aki Brucknernél, valamint Volkmann-nál folytatott tanulmányai alapján a német típusú összhangzattan-tanítást művelte. Őt ifj. dr. Toldy László[16] követte, akinek Összhangzattan könyve alapján rekonstruálható tanításának tartalma. A kötet gondosan felépített, rendkívül részletes, bőséges példatárral ellátott, szakszerűen megfogalmazott tankönyv, a korszak hasonló kiadványai közül a legjobban használható. (Toldy,1910)

Bár a növendéklétszám tovább növekedett, 1887-ben elérte a 760 főt, a Zeneakadémia további erősödése folytán a legtehetségesebb növendékek és tanárok elpártoltak a Zenedétől. A Zenede viszont felismerte, hogy az országban még mindig zömmel német ajkú, vagy szakképzetlen zenetanítók működnek, így – jelentős újításként – az intézményes tanárképzés megszervezésének ügyét szorgalmazta. Ez képzési gazdagodást is jelenthetett volna a Zenedének, hiszen a Zeneakadémia elsősorban művészképzést folytatott. Hosszú, és csak részleges eredménnyel járó küzdelem indult ekkor, hiszen a tanárképzés elindítása érdekében különböző korszakokban benyújtott kérelmüket az aktuális oktatási minisztérium rendre visszautasította.
Változatlanul eredményes volt viszont a Zenede a budapesti koncertéletben: vendégművészek, az egykori növendékek, tanárok és növendékek részvételével igen pezsgő hangversenyéletet biztosítottak az egyre nagyobb zenei érdeklődést mutató budapesti polgárságnak.

A Zenede fennállásának 50. évfordulója idején is nyolcéves korban lehetett beíratni a gyerekeket valamely hangszeres tanszakra. A legnépszerűbb zongora és hegedűszakon az előkészítő év utáni hat osztály elvégzését követően hároméves „kiművelési szakon” fejezték be tanulmányaikat a legkiválóbbak. Ez a képzési forma feleltethető meg a mai zeneművészeti középiskolai képzésnek. A többi szakon kiművelési osztály nem volt. A század utolsó évtizedében további tanszakbővítés következett: többszöri kísérlet után létrejött az egyházzene- és liturgiaképzés (1899), működött a cimbalom tanszak, énekkari osztály indult (1892), harsona- (1892), hárfa- (1898), majd tárogató- és angolkürt- (1902) képzéssel gazdagodott az intézmény. Önálló kamarazenei képzés kezdődött 1896-ban Hubay Jenő, majd Aggházy Károly vezetésével.

 

A Nemzeti Zenede működése az új épületben (1897-1927)

Ebben az időszakban jelentős változást hozott az intézmény életében az a tény, hogy végre méltó körülmények közé költözhettek. Eddig ugyanis az iskola több épületben működött, kezdetben kis polgárházakban, majd emeletes, egykori iskolaépületekben. Ezek a bérelt épületek a belvárosban, az V. kerületben álltak. Közben évtizedekig terveket készíttettek, támogatókat kerestek, megüresedő közintézményekre pályáztak, sikertelenül. Végül 1897-ben sikerült egy nagyobb létszámot is elbíró, kétemeletes, klasszicista stílusban épült, elegáns épületet megvásárolniuk a Semmelweis utcában. (Sz. Farkas, 2005)

Ebben az időben az elméleti tárgyak mellék- és főtárgyként is egyre nagyobb jelentőséggel bírtak. 1893-tól a zeneelmélet az alsó osztályokban kötelező lett, ehhez tankönyveket írattak. Zeneszerzést melléktárgyként a növendékek egynegyede tanult – persze nem elsősorban azért, mert zeneszerzők kívántak lenni, hanem mert érdeklődtek a komponálás módja, a zenei szerkesztés mikéntje iránt. Ez a tárgy 1910-ben kötelezővé vált mindenkinek az V. osztálytól kezdődően.
Az ötéves zeneszerző főtárgyas képzés 1914-ben indult el, így elmondható, hogy a leginkább akadémiai szintet képviselő alkotóművész-képzést is beiktatta képzései sorába a Zenede. Önálló zenetörténeti és zeneesztétikai osztály indult az idősebb növendékeknek 1904-ben, majd 1910-től kötelezővé vált e két tárgy a kiművelési szak növendékeinek. Az 1909-es évkönyv már ütőhangszeres képzést is említ, s a növendéklétszám ebben az évben emelkedik 2000 fölé.
1912-ben új lendületet kapott az énekes képzés, önálló opera és operett szak indult, szakszerű tantárgybeosztással.

Általában elmondható: igényes és szigorú oktatás folyt az intézményben, és nemcsak a főtárgyi órákon. Kötelező melléktárgy volt a zongora, a karének, a zenekar, a zeneelmélet és a zenetörténet, a nagy létszámú kórus és a zenekar rendszeres fellépője volt a zenedei hangversenyeknek. A tanárok önfeláldozó odaadással tanítottak (különösen a háborús években), ekkorra a tanári létszám megközelítette a 80 főt. A több mint 2500 növendék oktatását magas óraszámmal, általában heti 24-30 órában látták el, és büszkén viselték a zenedei tanár rangos címet.

Bár a tanárképzés ügye nem tartozik szorosan témánkhoz, a későbbi magyarországi képzési rendszer miatt ismét érdemes kitérnünk erre. Ugyanis egészen 1966-ig az időközben zeneművészeti szakiskolaként önállósult középfokú intézményekben folyt az alapfokú zenei intézmények szaktanárainak képzése. Ez a folyamat az 1890-es években kezdődött, amikor a Zenede akkori vezetése a tanításra jogosító oklevél kiadásának jogáért folyamodott a közoktatási minisztériumhoz. Mindaddig szisztematikus zenetanárképzés nem folyt Magyarországon, az egyre növekvő zenetanulási igényeket a fővárosban és országszerte a Nemzeti Zenedében vagy a vidéki nagyobb zenedékben a kiművelési osztályt is kitűnő eredménnyel végzett növendékek látták el. A 20. század elejétől azonban a minisztérium csak a tanári oklevéllel rendelkezők alkalmazását engedélyezte tanári munkakörben, ugyanakkor megszigorította az oklevelek kiadását. 1913-ban a minisztérium megvonta a magánintézmények oklevélkiadási jogát, s bár a Zenede továbbra is folyamatosan kérvényezte azt, tanári oklevél kiadására nem kapott engedélyt. Miután 1918-ban a Zeneakadémia – mely időközben fokozatosan bővítette tanárképző funkcióját – megkapta ezt a jogot, hivatalosan is előnybe került a Zenedével szemben. (Sz. Farkas, 2005)

A Zenede a világháború végére gazdaságilag is nehéz helyzetbe került, majd a Tanácsköztársaság zavaros politikai időszaka után, 1920. január 7-én a belügyminiszter feloszlatta a Nemzeti Zenede Egyesületet, vagyonát és intézményeit állami kezelésbe vette. (Sz. Farkas, 2005)

Szakmai megújulásra is szüksége volt az intézménynek. Ez elsősorban a felvételi vizsga szigorúbb lebonyolításában és az elméleti tárgyak differenciáltabb oktatásában jelentkezett. A magasabb évfolyamokra jelentkezőknek felvételi vizsgát kellett tenniük az intézménybe, mellyel a megelőző évek szabad, felvételi nélküli belépését, s ezzel a szakmai színvonal további esését kívánták megakadályozni. A 8 éves kezdőket továbbra is felvételi nélkül vették fel az előkészítő osztályba, de annak végén az előmenetel alapján szűrés történt, így az ún. alsó osztályokba (3 év) csak az arra alkalmasak kerülhettek. Ennek végén szintén vizsga alapján léphettek a felső osztályokba (újabb 3 év). Az ún. kiművelési osztályokban (4 év) kettévált a képzés: a zenei pályára készülők, valamint a kedvtelésből, zeneszeretetből tanulók, a Kennerek és Liebhaberek[17] egyaránt tanulhattak továbbra is a Zenedében. Ezek alapján kimondható, hogy a Zenede a maihoz hasonló, többszintű zenei képzést végzett a 20. század első felében.

Az elméleti (kötelező) melléktárgyak közül ebben az időben kiemelt szerepet kapott a zenediktálás/szolfézs, melyet a beiratkozástól kezdve tanultak a növendékek. Az intézmény célkitűzéseiben szerepelt a ma is fontos törekvés: a hangszeren tanuló gyermek értse is, amit játszik, belső hallása fejlődjék, zenei elképzelése önálló kottaolvasásra tegye alkalmassá. Emellett a ’20-as évek elején a már korábban is tanított zeneelmélet, zenetörténet, kamarazene, karének és zenekar szerepel a tárgyak sorában, zongoristáknak új tárgy a lapról olvasás, hegedűsöknek a mélyhegedű.
Az oktatás belső tagozódása szerint ekkor a solfege tárgy esetében az előkészítő osztály után három alsóosztály következett, majd a zenetan és elmélet tárgyakat három középosztályban tanulták a növendékek. A képzést a legjobbak két akadémiai osztályban zárták le. A tanterv részletes bemutatása a tanulmány későbbi fejezetében található. (Évkönyv, 1923)

Ebben az időszakban két, hosszú időre meghatározó jelentőségű oktató kezdte meg tanári tevékenységét a Zenedében: Lajtha László[18] és Kesztler Lőrinc[19].
Lajtha európai műveltsége, a modern zene és zenetanítás terén szerzett párizsi tapasztalatai, valamint aktív zeneszerzői tevékenysége alapján az intézmény kiemelkedő hatású oktatójává vált. Fábián László szerint „a mélyen kulturált polihisztor és humanista típusát testesítette meg”.
Franciaországi tanulmányútjain nemcsak a kortárs francia és orosz zenét, hanem az itthon szinte ismeretlen európai középkori és reneszánsz zenét is alaposan tanulmányozta.
Életművének és tanári munkájának másik forrása a magyar népzenével való szoros kapcsolata volt. Fél évszázados népdalgyűjtő és folklorista tevékenységét Bartók útmutatásai szerint végezte. Tanári tevékenységének harminc éve alatt 11 tantárgyat tanított, főként zeneszerzést és kamarazenét, de hangszerelést, partitúraolvasást, zeneelméletet is. Bevezette a magyar népzene tanítását, és foglalkozott az intézményi kórussal is. Igényes, szigorú, nagyhatású tanár volt, tanítványai közé tartozott a magyar zenei élet sok kiemelkedő művésze, így Ferencsik János, Tátrai Vilmos, Kórodi András, Starker János. Nehéz időszakban, a II. világháború utáni években, a Zenede fennállásának utolsó két évében igazgatói feladatokat is ellátott.

Kesztler Lőrinc volt a Zenede és jogutód intézménye, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola egyik leghosszabban és legeredményesebben tanító tanára. Több mint 50 évig tanított az intézményben, a zeneelmélet mellett szolfézst, zenetant, zongora melléktárgyat és metodikát. A fúvóskamarazene-irodalom és -oktatás gazdagítását szolgálta klasszikus és romantikus művek átiratainak készítésével. Jelentős szerepet vállalt a Zenede közéletében, titkári teendőket látott el, feljegyzései, jegyzőkönyvei máig fontos dokumentumokként szolgálnak.
Összhangzattan könyvét néhány éves tanári munkája után, 1928-ban írta. Nem véletlen, hogy évtizedekig (néhány iskolában mindmáig) a magyarországi zeneelméletet oktató közép- és felsőfokú intézmények tankönyvévé vált, de magántanulók is eredményesen használhatták egyéni tanulmányaikban. (A tankönyv részletes bemutatására a Tantervek, tankönyvek című fejezetben kerül sor.)

1921-től 1927-ig viszonylag nyugodt, bár szegény időszak következett a Zenede életében: a tanári állomány stabil és jól képzett volt, a növendékek tehetségesek és válogatottak, de az intézménynek folyamatos gazdasági gondokkal kellett megküzdenie. Ennek ellenére a Semmelweis utcai épületet folyamatosan újabb tantermekkel bővítették, szomszédos házakban béreltek tantermeket. Belső átalakítással 1923-ban hang-versenytermet alakítottak ki, mely megfelelő teret biztosított a havonta legalább kétszer megrendezésre került növendékhangversenyeknek. Az évkönyvek rögzítik, hogy a minisztérium a Zeneakadémia mellett a második legfontosabb állami zenei intézményként kezeli a Zenedét.

1927-re azonban újjáalakult az 1919 óta működését szüneteltető Nemzeti Zenede Egyesület, és jelezte a belügyminiszternek, hogy szeretné visszakapni vagyonát és a Zenede működtetésének jogát. Kérésük találkozott az állam tehermentesítési programjával, miszerint anyagi okokból szeretett volna megválni a költséges intézményei fenntartásától azoknak egyesületi kezelésbe történő vissza- vagy átadásával. A Zenede vezetői és kb. 60 tanára tiltakozása ellenére a minisztérium helyt adott az újjáéledő Zenedei Egyesület kérésének, és kivonta azt az állami intézmények sorából. A tiltakozók legfőbb érve az volt, hogy a műkedvelő iskolák és a nem szakmai alapokon történő iskolafenntartás ideje Európában lejárt, az intézmény csak állami kezelésben élvezhet a működéséhez szükséges professzionális és gazdasági biztonságot. Véleményük szerint ismét a Zeneakadémiának kedvezne a döntés, hiszen egyúttal a kiművelési osztályok megszűnnének, és a Zenede egy alacsonyabb rangú zeneiskolává süllyedne. Kérésük azonban nem talált meghallgatásra, a rendelkezés hatályossá vált.

 

A Nemzeti Zenede működésének utolsó időszaka (1927-1949)

Az egyesületi kezelés az 1927/28. tanévtől megvalósult, a régi vezetők távoztak, a Zenede elnöke Zichy János lett. Mivel azonban az Egyesület vezetősége számos kiváló muzsikus és értelmiségi vezetővel gazdagodott, és felnőtt a feladatához, így nagyobb megrázkódtatás nem érte az intézményt.

Sokkal több gondot okozott a világválság, ugyanis a ’30-as évek erősödő szegénysége miatt olykor a tanárok fizetetlen túlórák teljesítésével segítették az intézet működését. A zavartalan és magas színvonalú oktatáshoz nagymértékben hozzájárultak az új tanárok, többnyire Zeneakadémiát végzett kiváló művészek, akiket ebben az időszakban alkalmaztak: Ferenczy György (zongora), Kókay Rezső (zongora), Ferencsik János (karnagyképző), Friss Antal (gordonka), Lisznyai Szabó Gábor (zeneszerzés), Major Ervin (zenetörténet és egyéb elméleti tárgyak), Montag Lajos (nagybőgő), Roubal Rezső (ütőhangszerek.), Schmidthauer Lajos (orgona), Székelyhidy Ferencné (ének), Szervánszky Endre (zeneszerzés), Vásárhelyi Zoltán (karének, hegedű).

A Zenede 1927-es „tulajdonosváltása” felszínre hozta az államérvényes bizonyítvány kiadásának jogvesztését. Ilyet ugyanis csak állami fenntartású intézmény adhatott ki. Ez bizonyos zenész munkakörök ellátásában, és főként az iskolai zenetanári állások betöltésében akadályozta a Zenedében végzetteket. Újabb beadványok születtek ennek feloldására, hangsúlyozva, hogy a folyamatosan növekvő zenetanárigény kielégítésére a Zeneakadémia egyedül nem képes. Ráadásul több olyan szak is eredményesen működött a Zenedében, amelyen a Zeneakadémia nem működtetett tanárképzőt. Ezek közé tartozott a gordonka és a nagybőgő szak, valamennyi fa- és rézfúvós szak, az ütőhangszerek, az orgona és a hárfa szak is. A miniszteri válasz azonban ismét elutasító volt, az említett hiányszakokkal kapcsolatosan pedig azt írta, hogy a Zeneakadémia ezeken a szakokon tervezi a tanárképző tanfolyamok elindítását.

Egy későbbi zenedei kezdeményezés mégis elért némi eredményt: a Zenede 1932-től alsó fokú magán-zeneoktatásra képesítő tanfolyamot tarthatott fenn zongora, hegedű, ének és gordonka szakon. Azaz még mindig csak részlegesen oldódott fel a konfliktus, hogy a Zenede és a Zeneakadémia tanári képesítésre vonatkozó oklevélkiadási joga rendezetlen, amint a két intézménynek a magyar zeneoktatásban betöltött szerepe is. Ráadásul ebben az időszakban bizonyos pesti magán-zeneiskolák korlátozás nélküli zenetanári oklevél megszerzését biztosították a Zeneakadémián tett magánvizsgák után. (Solymosi Tari, 2005)
Zichy János elnök 1932-ben kérvényezte a Zenede megkülönböztetését az egyéb magán-zeneiskoláktól „zene- és énekművészeti középiskola” címmel. A kezdeményezés nem hozott eredményt.

A következő jelentős átalakulás Kresz Géza[20] főigazgatói működése idején, 1942 szeptemberében történt az intézmény életében. A világhírű hegedűművész és világlátott tanár külföldi tapasztalatait felhasználva a nehéz időkben is reformok végrehajtására törekedett. Azt a felismerést, miszerint az intenzív és időigényes gyakorlást igénylő zenetanulás nehezen összeegyeztethető az egyre növekvő követelményeket állító gimnáziumi tanulmányokkal, egy új iskolatípus létrehozatala követte. Előbb kísérleti jelleggel, majd minisztériumi támogatással megtörtént a zenei gimnázium megszervezése, mely a Nemzeti Zenede intézményi keretein belül egyesítette a közismereti és a zenei szakképzést. Egy osztályban 15 növendék tanult, lányok és fiúk együtt, a heti óraszám legfeljebb 18 óra lehetett. A közismereti oktatást óraadó tanárok látták el, a diákok rangos pesti gimnáziumokban vizsgáztak. Az első évben négy évfolyamon 53 növendék tanult, előmenetelük kiváló volt, az iskolatípus később is beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ez az intézmény lett a magyarországi zeneművészeti szakiskolai képzés mintaintézménye.

A háborús években a növendéklétszám minden képzési formában visszaesett, de a zenei gimnazisták létszáma 1946-ban már meghaladta a 80-at. Kresz Géza vezetése alatt újabb, már jelentős művészi és pedagógiai eredményekkel rendelkező tanárok kaptak tanári állást a Zenedében, többen közülük egykori növendékek voltak. A teljesség igénye nélkül: Nádasdy Kálmán (operaiskola), Kórodi András (karnagyképző), Antal István, Gát József, Zempléni Kornél (zongora), Rados Dezső, Tátrai Vilmos (hegedű), Hara László (fagott), Onozó János (kürt), C. Nagy Béla (szolfézs, zeneelmélet, népzene), Gergely Ferenc (orgona).

A világháború után, az intézmények államosításának időszakában világossá vált, hogy az Egyesület a Zenedét nem tudja tovább fenntartani. Az új iskolatípus kínálta is a lehetőséget az állami irányítás alá vételre, 1946-ban először ez a részleg került állami fenntartás alá Állami Zenei Gimnázium néven. Az Egyesület feloszlatásáig rendezetlen, így konfliktusos volt a gimnázium és a Zenede kapcsolata.
1948-ban az Egyesületet a Belügyminisztérium feloszlatta, a Nemzeti Zenedét összevonta az 1912 óta működő Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolával, és 1949 őszén létrehozta a Budapesti Állami Zenekonzervatóriumot. Az összevont intézménynek Sándor Frigyes lett az igazgatója. A tanárok egy része az új iskola tanára lett, a többiek az időközben kialakuló budapesti vagy vidéki zeneiskolai hálózat oktatójaként tanítottak tovább. A Konzervatórium később felvette Bartók Béla nevét, s egyben változott – immár a vidéken is átalakult képzési szisztémának megfelelően – Zeneművészeti Szakiskolává.

 

A Debreceni Zenede

Debrecen város zenei élete a 19. század elején

A másik intézmény, mely a vidéken megnyílt zenei intézményeket képviseli tanulmányunkban, a Debreceni Zenede. Mivel létrejötte és működésének kezdeti szakasza hasonló a pesti Zenedééhez, munkámban csak a speciális, részben a vidéki Magyarországra, részben pedig Debrecenre jellemző sajátosságokat kívánom kiemelni.

A debreceni zeneoktatás múltját vizsgálva az 1538-ban alapított Református Kollégiumban folyó zenei oktatás megemlítése megkerülhetetlen. Az iskola életéhez kezdetektől fogva hozzátartozott a diákság énekes szolgálata a templomban vagy a temetéseken. Az énekes képzést segítették az első ének tankönyvek (1598), erősítette a Kántus létrejötte (1739), kiváló tanárai pedig közreműködtek a városi Zenede létrehozásában és szakszerű működésében a 19. század közepén. (Barcza, 1988)

Debrecen zenei élete ekkor már élénk volt. A város lakosainak száma a 19. század elején megközelítette a 30 000 főt. A zenés színjátszás iránt jelentős igény mutatkozott; 1802-ben került sor az első operaelőadásra (valószínűleg Karl Dittersdorf egyik műve hangzott el), a zenés darabok előadásához viszont képzett énekesekre és hangszeres muzsikusokra volt szükség. (Gupcsó, 1981) Az állandó kőszínházat, a mai Csokonai Színházat csak később, a Zenede létrejöttével közel egyidőben, 1865. október 7-én avatták fel. A polgárházakban intenzív házi muzsikálás folyt: ezt jelzi az a tény is, hogy a céhes nyilvántartás 1807-től tart számon zongorakészítőt, aki javítással, hangolással is foglalkozik.

Szintén a házi muzsikálást segítette az a zenemű-kereskedés, kótás-bolt, amelyet 1816-ban – az életének utolsó éveit a városban töltő – Lavotta János zeneszerző, a verbunkos egyik legjelesebb képviselője nyitott és működtetett. De az 1830-as években kézzel írt másolatokban terjedtek és igen népszerűek voltak Haydn, Mozart és Beethoven zongora- és kamaraművei. Ugyanekkor vonósnégyes is működött a városban, tagjai között volt a majdani Zenede első igazgatója, Komlóssy Lajos honvédtiszt is.

Az 1830-as évek kezdete óta rendszeres hangversenyélet folyt a városban. A helyi zenetanárok, műkedvelő polgárok mellett – a nehéz megközelíthetőség ellenére is – fővárosi és külföldi, illetve külföldön élő magyar művészek adtak hangversenyt Debrecenben. Közülük a legjelentősebb Reményi Ede[21] volt, aki a szerveződő Zenede javára adott hangversenyt Debrecenben, 1861 májusában.

 

A Debreceni Zenede alapítása és működésének első évtizedei

A debreceni Hangász Egyesület 1841 márciusában alakult. Az alapítók hangversenyek szervezése mellett zeneiskola létrehozását is tervezték. A folyamatot lassította a szabadságharc bukása utáni feszült politikai helyzet, ami egy időre az egyesület működését is megakadályozta.

A Zenede megalapítása 1861-ben vált megvalósíthatóvá. Farkas Ferenc vaskereskedő, egyesületi elnök kezdeményezését és pénzbeli felajánlását számos iparos és céh, városi polgár követte, s a szükséges előkészületek után, 1862 novemberében megkezdődött az oktatás. Annak helyszíne is felajánlás eredménye volt: gróf Degenfeld Imre a főtéren álló házában – kedvező bérleti feltételekkel – 6 termet biztosított a Zenede számára.

Az intézményi alapszabály létrehozásának szempontjai a következők voltak:

  1. Az intézet vallási-felekezeti különbségtétel nélkül, fiúk és lányok számára egyaránt szolgáljon.[22]
  2. A város és a református főiskola, ill. egyház támogatását elnyerjék.
  3. Hogy „bár a művészet, és így az ének és zene minden nemzetiségen kívül áll: mindazonáltal a magyar nemzeti szellemre kiváló gond fordíttassék.”
  4. „Tannyelv kizárólag csak magyar legyen.” (Drumár, 1913)

Az első igazgató, Komlóssy Lajos honvédőrnagy ugyan amatőr muzsikus volt, de 1883-ban bekövetkezett haláláig határozott kézzel vezette az intézményt, biztosította a működés feltételeit.

A Zenede indulásakor három tanszak működött: zongorát Emmerth Antal[23], hegedűt Cohn Adolf, éneket pedig Gáspár Ignác tanított.

Az ún. általános képezde tantervét Szotyori Nagy Károly[24] dolgozta ki és indította el 1864-ben. Megbízták az egész iskola tanmenetének kidolgozásával is, ő fektette le a hangszertanulást megelőző „énekiskola” kötelező voltát, hogy valamennyi növendék egy évig a szükséges alapismereteket megszerezze. Szotyori Nagy 1864-ben megfogalmazta azt, ami Kodály zenei nevelési koncepciójának egyik alapelve lett a 20. század közepén: az énekes alapú zenei nevelést, a hangszertanulást megelőzően a kottaolvasási készség megalapozásának fontosságát.

A Zenede indulásának évében 270 növendék iratkozott be, 65%-a fiú. Legnépszerűbb az ének tanszak volt: a növendékek 60%-a; a hegedű és a zongora tanszak 20-20%-kal követte, bár több énekes hangszert is tanult. (Forrás: Zenedei évkönyv, 1862/63)
A magasabb osztályokba felvetteket Emmerth összhangzattanra is tanította, 14 fiú növendék jelentkezett a tanfolyamra. Miután magyar nyelvű, alkalmasnak látszó zeneelmélet-tankönyv nem állt rendelkezésükre, Komlóssy igazgató magyarra fordította Simon Sechter
[25] könyvét, melyet 1862-ben ki is nyomtattak. (Sechter 1854, 1862) „A fáradhatatlan igazgatót azon becsvágy kecsegtette, hogy »az összhangzattan előadásával intézetünk első lenne a honban, hol e tudomány magyar nyelven taníttatik és mi kezdjük meg először e rögös, de nem szerfelett nehéz pályát.«” (Drumár, 1913. 88. old.)

Komlóssyt – aki katonai szolgálatát is ellátta zenedei igazgatói feladatai mellett – halála után Simonffy Emil[26] követte az igazgatói székben. Simonffy zenedei haladó növendékként 16 éves korában, az 1863 januárjában megrendezett első nyilvános növendékhangversenyen eljátszotta Mendelssohn hegedűversenyét. Azaz 20 év múlva az egykori tehetséges növendék vette át az igazgatói feladatok ellátását.

Működésének első eredményei a tanszakbővítések, s ezzel együtt a tanári létszám emelése terén jelentkeztek. A tanszakbővülés a pestihez hasonló fokozatossággal és sorrendben következett. A gordonka szak már 1875-ben, a gordon 1899-ben indult. A fúvós hangszerek (fa- és rézfúvók) tanítása elkezdődött ugyan 1888-ban, de folyamatossá csak 1898-tól vált.  A vegyeskar és a zenekar 1886 óta szakaszosan működött, a szavalati képzés 1894-től, a kamarazene pedig 1898-tól folyamatos volt. Az összhangzattan-oktatás 1896-tól vált ismét rendszeressé, 1898-tól az átfogóbb tartalmú zeneelmélet is. Ennek keretein belül vezették be a zenediktálást, valamint az alaktan (formatan) oktatását 1902-ben. A zenetörténet oktatása 1900-ban kezdődött. (Szatmári, 1975)
A tanárok száma a századforduló idején 10 állandó alkalmazású tanárra és számos részfoglalkozásúra növekedett. A tanulói létszám a kezdeti 270 főről kisebb-nagyobb ingadozásokkal 1890 körül érte el mélypontját (115 fő), majd ezt követően fokozatosan emelkedett: 1911-ben már meghaladta a 330-at. Míg kezdetben több fiú jelentkezett, a leánynövendékek az első 50 évben összességében valamelyest nagyobb számban tanultak a Zenedében (57%). (Szatmári, 1975)

Simonffy igazgatása alatt az intézmény valóban az ország egyik legkiválóbb zeneoktatási intézményévé vált. Működése alatt épült fel az intézmény Vár utcai épülete az első emeletig (1895), majd kibővült a másodikkal (1913). A ház az országban elsőként épült kifejezetten zeneoktatás céljára, az utódintézmény mindmáig ebben működik. Hangversenyterme a városi koncertéletet szolgálta és szolgálja ma is. Simonffy tantervi reformokat vezetett be, az oktatás 1898-tól alkalmazkodott a Zeneakadémia tanrendszeréhez. Ebben az időszakban a zongora tanszakon 11 éves, a hegedű tanszakon 10 éves, a gordonka tanszakon 9 éves előkészítő, közép- és kiművelési szakaszra bontott oktatás folyt. A többi tanszakon általában 6 éves volt a képzés. Simonffy folyamatosan gyarapította a könyvtári állományt, kottákat, szakkönyveket szerzett be, melyek ma is az utódintézmény könyvtárát gazdagítják.

1906-ban Simonffy kezdeményezte a Zenedék igazgatóinak tanácskozását. A május 22-én létrejött debreceni találkozó, melyen részt vett Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Miskolc és Kecskemét zenedei igazgatója, rendkívül fontos kérdéseket vitatott meg. Szó volt a zenetanárképzés hiányáról, a tantervek országos összehangolásáról, a szakfelügyelet, a szakmai továbbképzések megszervezésének szükségességéről, az iskolák állami támogatásának növeléséről. Megfogalmazták a szakképzés háromlépcsős – alsó-, közép- és felsőfok – kialakításának elvét, mely valójában csak 1952-ben, ill. 1966-ban valósult meg. Szó volt az iskolai énekoktatás fontosságáról is, hogy éneket is csak szakképzett énektanár taníthasson. Bírálták a Zeneakadémia „elitképzését”, fel kívántak lépni a még mindig erős cigányzene-, magyarnóta- és operettkultusszal szemben. Szorgalmazták a vidéki szimfonikus zenekarok létrehozását, a vidéki hangversenyélet erőteljesebb állami támogatását. Mindezt Simonffy egy igen alapos memorandumban fogalmazta meg, melyet eljuttattak a minisztériumba. (Drumár, 1913.175-183. o.)

Bár különböző szakmai fórumokon megerősíttettek gondolataik, de megvalósításuk érdekében hathatós lépések nem történtek. Ennek oka legfőképp az oktatásügy pénztelensége, majd a háború kitörése lehetett. Simonffy az országos jelentőségű ügyek felvetésével a vidéki zenedék szószólójává vált, tanterveit, belső iskolai szabályzatait igazgató kollégái mintának tekintették.
Simonffy azt is felismerte, hogy a bizonytalan gazdasági helyzetben az egyesületi fenntartás nem biztosít megfelelő jövőt az intézménynek, ezért kezdeményezte a Zenede városi kezelésbe vételét. Ez sikerrel is járt, így a Debreceni Zenede 1912-ben városi intézménnyé vált. A Nemzeti Zenede esetében ez csak 1920-ban történt meg.

Debrecen városa mindmáig őrzi Simonffy áldozatkész tevékenységének emlékét, a Zeneiskola 1955-ben felvette és az iskola-összevonásig (2007) viselte egykori igazgatója nevét.

 

A Városi Zeneiskola korszaka

Az I. világháborút követő években megbízott igazgatók működése, személyes csatározások nehezítették az iskola életét. Majd 1923-ban a korábbi igazgatóhelyettes, P. Nagy Zoltán[27] kapott igazgatói kinevezést. Határozott vezetői programot hirdetett meg az autonóm és demokratikus iskolai légkör megteremtéséért, tananyagfejlesztést, a tanári oklevél megszerzésének lehetőségét ígérte, az iskolát a város zenei központjává kívánta tenni. Terveinek nagy részét valóra is váltotta, értékes, évtizedekig az intézményben tanító, megújult tanári kart alakított ki, gondoskodott méltó díjazásukról. A zenetanári oklevél kiadási jogáért azonban hasonlóan eredménytelenül harcolt, mint a Nemzeti Zenede vezetői ebben az időszakban. Csak a halála előtti tanévben sikerült elérnie, hogy a Dalos Szövetség keretein belül karnagy- és kántorképzőt indítsanak, valamint a Zenede IV. akadémiai osztályába járó növendékek neveléstani, lélektani és metodikai órák, valamint gyakorlati tanítás teljesítése után tanításra jogosító végbizonyítványt kapjanak. 1932-ben bekövetkezett halála után azonban az említett tanfolyamok nem folytatódtak.

A következő igazgató, Dr. Baranyi János jogász, zongoratanár vezetése idején (1933 és 1942 között) a korábban kialakított tanári testület folytatta, sőt túlszárnyalta korábbi teljesítményét, az iskola elismerten a legjobb vidéki intézmények egyike volt. Baranyi újításai tovább erősítették a képzést: zenei óvodai tanfolyamot alapított, mely az 5-8 éves gyermekek játékos zenei előképzését segítette, a Zenede tanárainak közreműködésével sikeres ifjúsági hangversenyeket szervezett. Az intézmény fennállásának 75. évfordulója alkalmából ünnepi hangversenyeket szervezett, melyeken a növendékzenekar, -kórus és az intézmény tanárai léptek fel, mások mellett kortárs magyar szerzők (Dohnányi, Kodály) műveit is megszólaltatták. A növendéklétszám az 1920-as és ’30-as évtizedekben erős ingadozást mutatott: 1923-ban 940 regisztrált tanulója volt az intézetnek, 1938-ban viszont csak 354. Mindig a zongorista növendékek voltak legtöbben, általában a teljes létszám 50-60%-a.

A harmincas évek derekán rendszeresen megfogalmazódott a növendékek hallás- és ritmusérzéke eredményesebb fejlesztésének igénye. A lapról olvasás és a diktálás utáni lejegyzés fontosságát versenyek megrendezésével kívánták hangsúlyozni. Értekezletek jegyzőkönyvei tanúsítják, hogy erősíteni kívánták a hangszeroktatás és az elméletoktatás közötti kapcsolatot. Ezek a ma is aktuális gondolatok és tervek az erősödő háborús helyzetben leginkább csak a tehetséges és elkötelezett tanárok tanítási óráin valósulhattak meg.

A következő korszak igazgatója 1943 és 1950 között Galánffy Lajos[28] volt. Jelentős részt vállalt a háborús esztendők nehézségeinek átvészelésében és az újjáépítésben, a háború befejezése utáni tanítás beindításában. 1945 januárjában 64 növendék tért vissza az iskolába, majd 1950-re 500 fölé emelkedett a növendéklétszám. A korábban oly sokszor felmerült szaktanárhiány ekkor drámai mértéket öltött: a zenét tanulni vágyók növekvő számát csak szakképzetlen tanárokkal, óraadókkal tudták ellátni.  Az igazgató vezette az intézmény női- és vegyeskarát, gyermekkar létrehozásán fáradozott, Városi Zenekart irányított. A Kodály-tanítvány Galánffy rendszeresen vezényelte Kodály, Bartók, valamint Ádám Jenő és Bárdos Lajos kórusműveit.  Kötelezővé tette a zenei előkészítőt, kollégáival együtt alkalmazták a relatív szolmizáció eszközét és a Kodály–Ádám zenepedagógiai koncepció egyéb elemeit. Továbbképző tanfolyamokat hirdettek végzett zenetanároknak, és végre sikerült az áttörés: a minisztérium engedélyt adott a képesítés nélküli zenetanárok szakképzésére. Újraindult a zeneszerzés szak, a fafúvós hangszerek oktatása, és megkezdődött a magyar népzene tanítása is. Közben Budapesten és más vidéki nagyvárosokban (Szeged, Győr, Miskolc) is megfogalmazódott a Zenedék zenei konzervatóriummá alakításának szándéka. Galánffy is ezért harcolt Debrecenben, ami azonban ott csak 1951-ben valósult meg. Akkor ő már a Miskolcon 1950-ben létrejött szakiskola vezetője volt.

Amint azt a budapesti zenekonzervatórium kialakulásának folyamatában láttuk, Debrecenben is több lépcsőben történt az átalakulás. A Zenede 1951-ben konzervatóriumi rangot kapott, de továbbra is ellátta a kezdők tanítását. A szervezeti szétválás 1952-ben történt meg, amikor a kezdők négy évfolyamából a zeneiskolai (alapfokú) képzés alakult ki, a közép- és felsőfokú képzés pedig a zeneművészeti szakiskolákban folytatódott.

 

Tantervek, tankönyvek

A következő fejezetben az oktatás tananyagát kívánjuk bemutatni néhány kiemelt, reprezentatív tanterv és tankönyv segítségével. A válogatásban a tanulmány terjedelmi korlátai miatt fontos szempont volt, hogy a két intézmény kiérlelt, hosszabb ideig érvényes tanterveit és tankönyveit vizsgáljuk meg. A tantervek közül elsősorban a haladó osztályok anyagát vizsgáltuk, de az első esetben bemutatjuk az oda vezető utat az elemi osztályok tananyagának rövid áttekintésével.
A tankönyvek esetében azok közül választottunk, amelyek írója tanította is a tárgyat az adott intézményben.

 

A Nemzeti Zenede szolfézs- és zeneelmélet-tanterve
(Évkönyv, 1923-24. tanév)

Solfége

A tanterv négy osztályra érvényes tananyagot tartalmaz, melyből az I. osztály az elemi hangszeres osztály tanterve. Ebben elsőként a hegedű- (violin) és basszuskulcsban a hangjegyek ismeretét tanították, majd a törzshangsoron belüli nagy és kisszekundokat. Az ütemfajták közül a 2/4, 4/4, 3/4 és 6/8 ütemnemeket. Gyakoroltatták a C-dúr skála egyéb hangközeit (terc, kvart és kvint), melyekkel különféle éneklési és diktálási gyakorlatokat is végeztek. A tanterv mindvégig kiemeli, hogy a gyakorlatok éneklése ütemezve történik.
A II. osztály (I. alsó hangszeres osztály) tanterve az előkészítő osztály tananyagának ismétlése után a többi hangköz (szext, szeptim és oktáv) bevezetését és gyakorlását írja elő C-dúrban. Bonyolultabb ritmikai alakzatok gyakorlása történt, és az énekes gyakorlatok szintjének megfelelő egyszólamú diktálási feladatokat kaptak a növendékek. Bevezették a kétszólamú énekes gyakorlatokat is.
A III. osztályban (II. alsó hangszeres osztály) kiterjesztették a dúr hangsorok megismerését a kvintkörre, bevezették a módosítójelek megismerését és az előjegyzések rendszerét. Az új skálákat énekléssel gyakorolták, amint a különböző hangnemek belső hangközviszonyait is. Bevezetésre került a harmonikus moll skála.
A IV. osztályban (III. alsó hangszeres osztály) megismerték a növendékek a melodikus moll skálát és annak hangközeit, énekes gyakorlatokat végeztek a különféle moll hangnemekben. Bevezették és gyakorolták az alterált hangokat, és három- és négyszólamú énekgyakorlatokat végeztek.

Ez a szolfézstanterv eléggé leegyszerűsített, elsősorban a skálák, hangnemek tanítására koncentrált. Ebben viszont eléggé lassan haladt, hiszen csak a harmadik (második hangszeres) tanévben lépett túl a C-dúr hangnemen. A ritmikai elemek tanítási sorrendjéről, tanítási idejéről nincs adat, a hangzatok bevezetésére csak később került sor: a középosztályok zeneelmélet-tananyagába tartozik. Örvendetes viszont, hogy az énekes solfége-gyakorlatok mindvégig hangsúlyos szerepet kaptak az alsófokú zeneoktatásban.

Zenetan és elmélet

Az I. középosztályban az alapfogalmak definiálásával kezdődött a tananyag, így részletesen tanulták a zenei hang tulajdonságait, a dallamtan elemeit, a ritmika, metrika, tempó, agogika, hangerősség fogalmát és tartalmát, valamint a legfontosabb zenei műszavakat. Immár elméleti megközelítésben foglalkoztak a hangsorokkal és a hangközökkel. Bevezetésre került a temperálás, a kromatika és az enharmónia fogalma, valamint a hármashangzatok elmélete. Ez utóbbihoz hallásgyakorlatok is társultak.
A II. középosztályban kezdődött a szűkebb értelemben vett összhangzattan-tanulás. Hagyományosan – a német harmóniatanítás gyakorlatának megfelelően – az alaphármasok összefűzésével, majd fordításaik összekapcsolásával kezdték. Ezt követően a domináns szeptimakkord elmélete és fűzési gyakorlata következett, majd annak fordításait tanították részletesen. Harmonizációs feladatokat is kaptak a növendékek, számozatlan basszusmeneteket kellett harmonizálniuk.
A III. középosztályban bevezetésre került a mellékhetedhangzatok és fordításaik köre. Csak ekkor vált tananyaggá az alteráció fogalma és az alterált akkordok típusai, az álzárlat és a harmonikus szekvencia. A hallásképző gyakorlatok és a számozatlan basszusok kidolgozása folyamatos feladattá vált.
Az I. akadémiai osztályban az eddigi összhangzattani tanulmányok rendszerezése és további bővítése folyt. A korabeli tanítási gyakorlatnak megfelelően ekkor következett a hangzati és dallami figuráció, a késleltetések különböző fajtái, valamint a moduláló basszusok harmonizációja. A tanterv itt említi meg először az összhangzati elemzést, valamint a szopránharmonizációt mint a növendékek önálló, az elsajátított ismereteket alkalmazó feladatát.
A II. akadémiai osztályban következett a modulációk elmélete és gyakorlati alkalmazása önálló harmonizációkban. Itt ír először a tanterv formatani tanulmányokról. Megnevezi a zenei formák építőelemeit, a motívum, mondat, periódus fogalmát, majd az összetett formákat: a dal-, rondó- és szonátaformát. Foglalkoztak az ellenpontozati műformákkal is, így az imitáció fogalmával, a kánon- és fúgaszerkesztés módozataival. A tanterv hangsúlyozottan kezeli a műelemzést, Bach-invenciókat és -fúgákat említ, valamint Beethoven tizenöt (!) szonátájának elemzését.

Az öt évfolyamra kidolgozott zeneelmélet-tanterv pontosan tükrözi a korabeli zeneelmélet-tankönyvek struktúráját, egyben a tanítás szemléletét is.
A  tanterv  tankönyvként  Siklós  Albert
[29] Összhangzattanát  jelöli   meg, annak leckéi képezik a növendékek feladatait. Ez a kötet volt a Zeneakadémia zeneelmélet-tanításának is a tankönyve, rendkívül részletesen és szakszerűen tárgyalt minden elméleti kérdést, és örvendetesen sok gyakorló példát, hallásgyakorlatot tartalmazott. Az egyes jelenségek illusztrálására zenei részleteit Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schumann, Wagner és Brahms művei közül választotta, a részletek értelmes zenei egységek, elemzésre alkalmasak. (Siklós, 1907)

A formatan és az összhangzattan szeparált kezelése és tanítása szintén a korra jellemző. A zenei formák tanításának – vagy talán csak összegzésének? – időpontja azonban meglehetősen késői, s akkor is vélhetően csak nagyvonalakban történhetett, hiszen 15 Beethoven-szonáta részletes és érdemi (?) elemzése egy tanév alatt másként nem lett volna lehetséges.
Összességében a tanterv szakszerű és értékes, megfelelő alapot biztosított a zenét tanuló növendékeknek tanulmányaik elméleti megalapozásában.

 

A Nemzeti Zenede összhangzattankönyve
Kesztler Lőrinc: Összhangzattan (1928)

A könyv mintájául leginkább W. A. Rischbieter[30] harmóniatana (Der Harmonie schüler) szolgálhatott. A tankönyv kissé száraz volt, a klasszikus harmóniarendet inkább logikai alapon, négyszólamú gyakorlatok mechanikus gyakoroltatásával tanította.

Rischbieter összhangzattankönyvének szemléletéről a fiatal Kodálynak nem volt jó véleménye. Tanári munkájára még csak készülődve, 1906/7-es berlini tanulmányútján lelkesen részt vett az ottani főiskola frissen kinevezett zeneszerzéstanára, Paul Juon[31] óráin. Bartóknak címzett levelében – berlini tapasztalatait összegezve – így ír:

„Az egyetlen Juonnak van némi fiziognomiája (az összhangzattant kétszólamban kezdi tanítani). Annak a sok mechanikus Rischbieterezésnek igazán nincs sok értelme.” (Dille, 1970. 137.o.)

Kesztler könyvének szerkezete is erősen emlékeztet Rischbieterére, annak minden kedvező és kevésbé célszerű vonásával együtt.
Pozitívumai között szerepel rendkívüli alapossága: a klasszikus összhangzattan harmóniafűzéseinek valamennyi viszonylatát, szólamvezetési gyakorlatát részletesen tárgyalja. Bevezetésében tisztázza az alapfogalmakat, definícióalkotása világos, érthető azok számára is, akik elméleti tanulmányokkal csak e könyv segítségével kezdenek foglalkozni. Ugyanakkor hangsúlyozza az elméleti ismeretekhez csatlakozó hallásfejlesztés folyamatos szükségességét, azaz a harmóniai egységek és harmonikus folyamatok hallási érzékelésének és értékelésének fontosságát.

A tankönyv szerkezete jól áttekinthető és logikusan felépített. Az egyes fejezetek elméleti tudnivalóinak részletes közlése és szemléletes, kottaképpel történő bemutatása után XXXIV leckében számos (általában 15-25) gyakorló harmóniasort közöl fokszámsorral, illetve a függelékben számozott basszusmenettel. Ez utóbbi talán a könyv leghasznosabb része: változatos, és a klasszikus harmóniarendet jól tükröző akkordmenetek ezek, melyek zongorán történő megszólaltatása bőséges gyakorlási lehetőséget kínál a növendéknek[32]. Szintén rendkívül hasznosak azok a leckék, melyek bizonyos tanítási egységenként kidolgozott összhangzattanpéldák vagy Bach-korálfeldolgozások játékát és elemzését, szopránharmonizálást, vagy számozatlan basszusmenetek harmonizációját kérik a növendéktől.

A tankönyv három fő fejezetre (könyvre) tagolódik. Az első fejezetben (Diatonika) szisztematikusan megtanítja a fő- és mellékhármasok, majd azok fordításainak hangzatkötéseit, teljességre törekvően. Ezt követően részletesen foglalkozik a domináns szeptimakkorddal és fordításaival, majd hasonlóan a mellékszeptimek és fordításaik fűzési megoldásaival. Teszi mindezt a diatónia hangkészletében, szintén teljességre törekvően és logikai alapon, azaz olyan harmóniák gyakoroltatására is időt és energiát fordít, amelyek az élő zenében alig fordulnak elő.

S itt kell megneveznünk a könyv szemléletbeli hibáit, melyek egy 1928-ban született tankönyv esetében természetes módon tükrözik a kor professzionális és tantárgy-pedagógiai szemléletét, hiszen a tankönyv egyben kordokumentum is.
A legfőbb probléma az, hogy a tankönyv tagolása szerint csak a második könyvben (Kromatika) találkozhat először a növendék az első alterált hanggal és akkorddal. Mivel összhangzattant csak a haladóbb szinten járó, a Zenedék gyakorlatában is, és a mai zeneoktatásban is általában 14 éves korú növendékek kezdtek tanulni, s a Kromatika fejezet ebben a tankönyvben 18 lecke elsajátítása (minimum 2 év tanulás) után következhetett, nagyon késői az alterált akkordok bevezetése. Mindez nagyon távol áll az élő zenei gyakorlattól, hiszen már a kezdő zongorista is találkozik a +1-es modulációt eredményező váltódomináns hang és akkord megjelenésével kis zongoradarabjaiban. S hogy mindehhez harmóniatani tanulmányai során csak 16 évesen jusson el – indokolatlanul késő.

Az alterált akkordok fokozatos, akkordcsaládonként történő bevezetése helyett pedig azok két leckében való differenciálatlan, mondhatni ömlesztett bevezetése pedig újabb súlyos metodikai problémákat vet fel. Az alterációt mint a díszítő kromatika következtében létrejött jelenséget vezeti be, így a növendék is a jelzések alapján végrehajtandó módosításnak tekintheti az alterált akkordot. Összegzi ugyan a legfontosabb alteráltakkord-típusokat egy oldalnyi(!) terjedelemben, azaz röviden bemutatja azokat: dúrban az emelt kvintű V. fokú hármas- és négyeshangzatot, a mollszubdomináns akkordokat, a váltódomináns hármas- és négyeshangzatot és a IV. fokú szűkített szeptimakkordot. Mollban valamivel bővebben, 3 oldalnyi terjedelemben a IV7 szűkített alakját, a bővített szextes szubdomináns akkordokat, valamint a nápolyi szextakkordot. A felsorolt akkordok valóban a legfontosabbak a funkciós zene alterált akkordjai között, éppen ezért bevezetésük, tudatosításuk, gyakorlásuk, harmonikus kapcsolatrendszerük, szinonimáik, modulációs lehetőségeik, megjelenésük a zenetörténetben, formai és dramaturgiai szerepük egy-egy zeneműben, továbbélésük a későbbi korszakokban stb. önálló tanítási egységet és jelentős időt igényel. Ezt nem biztosítja az a tankönyv, amely eddig rendkívül szisztematikusan, kis lépésekben haladva építette fel a tananyagot. Az alterált akkordok dúrban és mollban való elkülönítése nem helyes tanítási út, hiszen hangzásuk és harmonikus környezetükbe való illeszkedésük a két hangnemtípusban több esetben megegyezik, így párhuzamos tanításuk éppen erősítené egymást.

A másik problematikus szakmai-metodikai kérdés is itt válik különösen exponálttá. Ez pedig a hangzatok tanítási sorrendje, azaz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy célravezető-e mindig az alaphelyzetű akkordokkal kezdeni a tanítást, s csak ezután bevezetni azok fordításait? Az összhangzattan-tanulmányok legkezdeténél, a főhármasok kapcsolódásainál talán még igen, de a mellékhármasok szextakkordjai esetében (pl. II6, VII6) már nem. Ezt igazolja az egyes akkordok megjelenésének történeti vizsgálata is. Különösen igaz ez az alterált akkordokra, azon belül is a 18. századi ún. rögzített szerkezetű akkordokra (pl. a nápolyi II6, a bővített szextes akkordcsalád tagjai). Kesztler magyarázatai itt valóban technikai jellegűek: kiindulópontja az akkordok diatonikus alaphelyzetű alakja, következő lépésként az adott fordítást nevezi meg, majd a hangzáskép eléréséhez szükséges módosítást. Pedig ezek az akkordok célakkordjuk és hangzásképük meghatározásával sokkal könnyebben és eredményesebben taníthatóak, ráadásul az akkordok lényegi elemeit is tudatosítani lehet a növendékekkel. Például a bővített szextes akkordcsalád tagjait ne az adott szeptimakkord (II7 vagy IV7) diatonikus alakjai megfelelő fordításának megadott hangjainak módosításával, 4-5 logikai lépést elvégezve tanítsuk, hanem a hangnem domináns oktávjára két belső vezetőhanggal oldódó bővített szext keret különféle kitöltési és hangzási lehetőségei útján.

A fent említett hiányosságokat a modulációk tanításánál valamelyest pótolja a kötet, hiszen az egyes modulációtípusokat részletesen tárgyalja, s benne az alterált akkordok szerepéről bővebb tudásanyagot ad. Ehhez a leckéhez (XXVI.) társul a leggazdagabb gyakorlófeladat-sor is.
Bár a korábbi, kidolgozott harmóniasorokat tartalmazó fejezetekben (pl. XXI.) a tágfekvés jelenségével már találkozhatott a növendék, a tágfekvéssel önálló szerkesztési feladatként csak a XXVII. lecke foglalkozik.

Az élő zene és a gyakorlást segítő, szűkfekvésű harmonikus vázlatok viszonyát is meglehetősen későn exponálja a tankönyv: csak a III. könyvben (A figuráció), pedig ennek vizsgálata már a zeneelmélet-tanulmányok kezdeténél aktuális. Egyrészt azért, hogy a növendék a kezdetektől ismerje, érezze a zeneművek és azok harmonikus vázlatának viszonyát, másrészt pedig hogy képes legyen figurált zenékben is észlelni (meghallani és azonosítani) a megismert harmóniákat. Ez különösen érvényes a harmonikus figuráció és az egyszerű késleltetések korábbi bevezetésére.

Ennek kapcsán érkezünk a zeneműrészleteknek mint illusztrációknak a tankönyvben történő megjelenéséhez. Rischbieter említett kötetéhez, és általában a 19. századi német teoretikusok harmóniatanaihoz képest (melyek általában egyetlen zeneműrészletet sem tartalmaznak) mindenképpen pozitívumként értékelhető Kesztler zeneműidézetekkel illusztrált tankönyve. Ezek azonban valóban csak idézetek, szinte kizárólag az aktuális akkordfordulatra szorítkozó, rövid (1-2 ütemes) részletek. Az idézett szerzők sem reprezentálják hitelesen a klasszikus összhangzattan korszakának mestereit, számos etűdszerző és romantikus zeneszerző műrészlete szerepel közöttük.
A tankönyv nyelvezete kora szaknyelvhasználatát tükrözi, magyarázatai olykor kissé bőbeszédűek, így nem lényegre törőek.

Kesztler tankönyve összhangban állt az 1920-as években érvényes tantárgyi-tantervi anyaggal, informatív dokumentum, melyben a készség- és képességfejlesztő hatás is érvényesül. A szerző eredeti szándéka szerint iskolai használatra és magántanulók számára egyaránt alkalmas taneszköz, mely egyben a tanár munkáját is megalapozza, segíti.

A kötet megjelenése idején (1928) kétségkívül hasznos volt. Ma már azonban szemléletében és tartalmában elavult; Ligeti György, Frank Oszkár, Gárdonyi Zsolt és Győrffy István modern, élő zenei kiindulású tankönyveinek megjelenése után használata nem indokolt.

 

A Debreceni Zenede tantervei
A kezdők zeneelmélet-tanítása 1864-1911-ig

Amint azt korábban említettük, Debrecenben is felismerték azt, hogy a zenetanulás kezdetén az elemi kottaolvasás és a zenei alapismeretek elsajátításának meg kell előznie a hangszertanulás megkezdését. Ennek érdekében hozták létre az Általános képezdét, mely 1864-től 1898-ig működött a Zenedében. A Szotyori Nagy Károly által megalkotott tanterv szerint mindez egy évig, heti három órában történt. A képzés azonban túlságosan száraz, elméleti jellegű volt, a nyolcéves, zenélni vágyó gyerekek számára fárasztó.  A tantervi reform bevezetése után, 1898-tól ezt a tanfolyamot négyhónaposra csökkentették, s a nagyobb létszámú csoportokban jobban kihasználták a közös éneklés lehetőségeit. A reformtanterv hangsúlyozta, hogy az első osztályban csak a hangszertanítás megkezdéséhez nélkülözhetetlenül szükséges elméleti anyagot tanítsák.

Az előkészítő félév után a tantárgyat zeneelmélet néven, heti 1 órában tanították még két tanéven át. A tananyag tartalma a következő volt: a zenei hangok neve, a vonalrendszer, a violin- és a basszuskulcs megismerése, a hangsorok szekundszerkezete, a hangközök neve, a különböző ütemfajták, az ütemezés, a különféle ritmusértékek, a dúr és a moll hangnemek ismerete 6# és 6b előjegyzésig, a hármashangzatok, majd a domináns7 akkord és fordításainak megismerése. Ez a meglehetősen elméleti jellegű megközelítés a gyermekek 8-11 éves kora között valamelyest zeneibbé vált a zenediktálás 1906-ban történt bevezetése után. Módot adott a hangjegyírás manuális gyakorlására, az énekes hallásfejlesztésre, a ritmusérzék fejlesztésére, a teoretikusan elsajátított ismeretek zenei folyamatokban történő felismerésérére és alkalmazására. Azaz a később szolfézsként elkülönült szaktárgy tartalmi előzményének tekinthető. (Drumár, 1913. 87-89.o.)

Tankönyvként használták Brück Gyula[33] e célra írott Zeneelméleti kézikönyvét, mely – ahogy alcímében is szerepel – az „összhangzattanra előkészítő, gyakorlatias” kézikönyv „kérdésekben és feleletekben, a zenediktálásra, illetve a hallás rendszeres fejlesztésére vonatkozó utasításokkal”. A kötet gondosan és szakszerűen összeállított, érvényesül benne a fokozatosság elve, a kottapéldák jól szolgálják a megértést, nyelvezete érthető. (Brück, 1899.)

 

Az összhangzattan és az alaktan tanítása az 1911-12. évi tanterv alapján

Az összhangzattan-tanítást már az intézmény első tanévében elkezdte Emmerth Antal azokkal a növendékekkel, akik hangszeres és elméleti előtanulmányok után magasabb évfolyamban kezdték tanulmányaikat a Zenedében. A kezdeményezés egy év után abbamaradt, és csak 1897-ben indult újra. Ekkor Brück Gyula vette át a tárgyak tanítását, aki felkészültségével, pedagógiai tehetségével sikeresen tanított. Vélhetően az ő munkája volt az 1911-12. tanévben érvényes tanterv kidolgozása, melyet a következőkben bemutatunk.

A haladó középosztályok tananyaga négy évfolyamra volt elosztva. (Drumár, 1913. 90-91. o.)
Az I. osztályban a hármashangzatok és fordításaik fűzése volt a tananyag dúrban és mollban, számozott basszusjelzések alapján. Tankönyvként Debrecenben is Rischbieter harmóniatanát használták, a tanterv pontosan megjelölte az elvégzendő fejezeteket. A kijelölt 6 fejezet mintegy 100 kidolgozandó akkordsort tartalmaz változatos hangnemi elosztásban, különféle dúrokban és mollokban.
A tanterv újdonsága, hogy az összhangzattani tanulmányokkal párhuzamosan az alaktant (formatant) is évekre elosztva tanították. Ez az oktatási mód ma is korszerűnek mondható, s összevetve az egyéb korabeli tantervekkel (ld. a Nemzetei Zenede e tanulmányban bemutatott 1923. évi tantervét, mely az utolsó akadémiai osztályban inkább csak összefoglaló jelleggel tanítja a formatant), úttörő jelentőségű. Tankönyvként Brück Gyula Zenei alaktanát használták, melynek részletesebb bemutatása e tanulmány következő fejezetében megtalálható.
Az I. középosztályban a motívum, a periódus és a zenei mondat, valamint a két- és háromtagú kisformák ismertetése és elemzése történt.
A II. középosztályban a domináns7 és a mellék7 akkordok, valamint fordításaik szerepeltek a tananyagban, valamint az álzárlatok. Gyakorlati feladatként 8 újabb kidolgozandó Rischbieter-fejezet szerepelt. A formatani anyag igen gazdag és szakszerűen összeállított. A dalforma megjelenését vizsgálták a hangszeres zenében, ehhez kapcsolódva variációs sorozatokat elemeztek. Foglalkoztak a strófikus és a végigkomponált dalokkal, valamint különféle tánctípusokkal: a magyar nemzeti táncokkal, a barokk szvittételekkel és a scherzóval.
A III. középosztályban jelentek meg az alterált akkordok és az egyszerűbb modulációk. A megismert akkordkészlettel szűk- és tágfekvésű harmonizációs feladatokat is végeztek a növendékek. Rischbieter 7 fejezete adott immár jóval nehezebb kidolgozandó akkordsorokat. A formatani tanterv a különféle rondóformák, valamint a szonatina- és a szonátaforma tanulmányozásához ad megfelelő időt.  
A IV. középosztály összhangzattani anyaga a figurációs jelenségekkel (késleltetés, előlegzés, átmenő- és váltóhangok, orgonapont), valamint bonyolultabb modulációkkal foglalkozott.
Koráldallamok és népdalok harmonizációja is szerepel a tantervben. A kijelölt 8 Rischbieter-fejezet bőséges gyakorlási lehetőséget adott. A feladatok között szerepelt számozatlan basszusok, valamint szoprán dallamok harmonizációja, a modulációtant viszont inkább csak akkordsoron belüli kitérésekként gyakoroltatta. Az utolsó lecke C-kulcsokban leírt basszusmenet harmonizációját adta feladatul a növendéknek.
A tanterv újabb értéke, hogy az utolsó tanévben behatóan foglalkozik az „ellenpontozati formákkal”, az imitáció, a kánon- és fúgaszerkezetek tanulmányozásával. Az alaktan anyaga volt a szonátarondó, valamint a klasszikus műfajok és formák összefüggéseinek vizsgálata, így a szonáta műfaja, a nyitány, az oratórium, a kantáta, a versenymű és a szimfónia. Foglalkoztak a drámai zenékkel (dalmű, daljáték, opera) és a „magyar műfajokkal” (ábránd és rapszódia).
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a tanterv összhangzattani része a korszak hagyományos, német harmóniatanításának útját követi, középpontjában az akkordmenetek szerkesztésével. Nem történik utalás a harmonikus hallás fejlesztésére, a harmóniatan és a kompozíciók tartalmi viszonyának vizsgálatára. A formatani rész azonban mind tartalmában, mind pedig didaktikai elosztásában rendkívül hasznos, lehetőséget biztosít a növendéknek arra, hogy hangszeres tanulmányaival párhuzamosan, megfelelő időben foglalkozzon nemcsak a zenei formák, de a műfajok sajátosságaival is. A polifon technikák és műfajok tanításával pedig ez a tanterv valódi zeneelméletet oktatott, magába foglalva a harmóniatan-formatan-ellenponttan részterületeit.

 

A zenetörténet tanítása a 20. század elején

A tárgy tanítását Drumár János[34] 1900-ban kezdte. Zenede-történeti munkájában részletesen és szakszerűen megindokolja a zenetörténet tárgy bevezetésének szükségességét. (Drumár, 1913. 113-119. o.) Okfejtésében kitér az egyoldalú, hangszerközpontú zenedei képzés hiányosságaira, s arra, hogy a tárgy tanítása a növendékek zenetörténeti és általános művészettörténeti tudását és szemléletét alapozhatja meg. A tananyag magába foglalta például G. Dufay, P. da Palestrina, O. Lassus, A. és G. Gabrieli, C. Monteverdi, J-B. Lully és A. Lotti munkásságát, azaz a 20. század elején a hangversenygyakorlatból még ismeretlen reneszánsz vokális és korai barokk hangszeres szerzők életművét is. Szisztematikusan végigvezetett zenetörténet-anyaga hangsúlyosan tér ki azokra a szerzőkre és műfajokra, melyek az iskolai gyakorlatban nem szerepelnek, de a zenehallgatóvá nevelés elengedhetetlen tényezői. Tantervi leiratában kiemeli a zenetörténet folyamatjellegének tanítását, a növendékek értékszemléletének és kritikai érzékének fejlesztését. „Csak az értheti át a jelent, aki előtt a múlt is feltárult” – írja Drumár.
Debrecenből történt távozása után két évig szünetelt a zenetörténet-tanítás, de a későbbi – gyakran változó – tanárok is megtartották az általa kidolgozott tantervet.

 

A zeneszerzés tanítása

Szabó Emil[35] több mint negyven évig tanított zeneszerzést a debreceni iskolában. Maga is aktív zeneszerző volt, kórusműveket, hangszeres darabokat, vonósnégyest, meseoperákat írt. Széleskörű műismeretét, zenei memóriáját, a kompozíciós munkát segítő, ötletgazdag tanítását zeneszerzővé vált növendékei máig emlegetik. Zeneszerzés tanszakán évente 5-8 növendék tanult, képzésükben a zeneszerzéstanáránál, Kodálynál tapasztalt metódust alkalmazta. (S. Szabó, 2013)

A formatani elemeket Szabó Emil is a bécsi klasszikus mesterek művein keresztül tanította, jelentős hangsúlyt fektetett az elemzési tapasztalatok gazdagítására, a formaérzék fejlesztésére és az alkotó formaképzés gyakorlására. Az egyes korszakok zeneszerzési technikáit az elemzések alapján maguk a növendékek fogalmazták meg. Az aktív műismeret gazdagította a növendékek zenetörténeti, forma- és műfajtörténeti ismereteit, és jelentősen hatott ízlésük, esztétikai érzékük fejlődésére. Zeneszerző-növendékeinek műveiből a harmincas évek közepétől rendszeresen szervezett hangversenyprogramokat, az előadók az iskola tanárai és növendékei voltak.

Nemcsak zeneszerzőnek készülő növendékek jártak Szabó Emil óráira. A mélyebb tudásra vágyó, az alkotófolyamatok iránt érdeklődő hangszeres növendékek is, akik ezáltal új tapasztalatokat szerezhettek előadói vagy elméleti tevékenységükhöz. Szabó Emil tudományos munkássága kiterjedt a forma- és műfajtörténet különböző területeire, tanulmányt írt a zenei mondatról, a rondóformáról, a szimfonikus költeményről, valamint összefoglalta tapasztalatait az összhangzattan-tanításról. (Szatmári, 1975)

 

A Debreceni Zenede formatankönyve
Brück Gyula: Zenei alaktan (zeneköltészettan)(1907)

A szerző előszavában utal arra, hogy könyvének kézirata már korábban elkészült, a kiadására tanítási segédanyagként történő felhasználása miatt volt szükség. Munkájának legfőbb forrása lipcsei tanáránál, H. Riemann-nál végzett formatani tanulmánya volt, de könyvének tartalmát igyekezett összhangba hozni Herzfeld Viktor zeneakadémiai tantervével. Ahogy a szerző írja: „Tudtommal ez az első teljes formatan, amely magyar nyelven látott először napvilágot” – utalva arra, hogy a korábbiak vagy egy kisebb formatani egységet foglaltak össze, vagy idegen nyelvből fordították magyarra.
Kötetének alcímében jelzi, hogy zenei példáit „a classicus mesterek műveiből és a magyar zeneirodalom jelesebb termékeiből” válogatta.

A kötet két részből és 28 fejezetből áll, tartalma, belső sorrendje teljes mértékben megegyezik a fentebb bemutatott alaktan-tantervvel. Az I. részben az általános művészettörténeti bevezetés és a művészetelméleti fogalmak konceptualizációja lényegre törő, a kisformák bemutatásánál a zárlati elemek típusait, valamint az aszimmetrikus formaképzés lehetőségeit is bemutatja. A háromtagúság és a variációsorozatok tárgyalásánál példákat hoz a kötött és a szabad változatokra, itt tárgyalja az etűdök sajátosságait is.

A tanterv vizsgálatánál említett táncformák bemutatását a társas-, vagy szalontáncokkal kezdi, a korszak élő táncait ütemrendek szerint csoportosítja. Külön fejezetben tárgyalja az olasz-spanyol nemzeti táncokat (siciliana, tarantella, pavane, salterello, bolero), valamint a magyar táncokat (palotás, verbunkos, hallgató és andalgó, csárdás, körmagyar). Végül Régi francia, angol, német táncztypusok cím alatt a barokk szvitek 12 legfontosabb táncának sajátosságait mutatja be, kottapéldákkal illusztrálva. Külön fejezetet szán a scherzóra, de kitűnő érzékkel egy fejezetben tanítja a daltípusokat (strófikus és végigkomponált) és műfajait (ballada, románc, ária, cavatina stb.) a hangszeres zene karakterdarabjaival (ballada, románc, novellette, szöveg nélküli dalok, impromptu stb.).
Az I. rész utolsó fejezetét a rondónak szánja. Részletesen bemutatja a barokk rondót és a bécsi rondót, ezek számos tipikus és egyedi példáival, a tagok különböző arányviszonyaival.
A II. rész a szonátaforma általános bemutatásával indul, majd elkülönítetten foglalkozik a dúr és a moll hangnemű szonatina, majd ugyanígy a szonátaforma tematikus és hangnemi sajátosságaival. Hét fejezetet szentel a szonátaformának, így eljut a romantikus szonátatételek különleges formai és hangnemi viszonyaihoz. Ezt követően a szonátaelvű műfajok tételtípusait vizsgálja, különös tekintettel a finalékra.
Amint a tanterv, úgy a tankönyv is részletesen tárgyalja a klasszikus hangszeres zene legfontosabb műfajait, valamint a drámai zenét: az operát, az operettet, a zenés játékot és a balettet. Végül az utolsó fejezetben A magyar népzene átiratai cím alatt valójában a népies műdalok 19. századi feldolgozásmódjait és műfajait mutatja be.


Irodalom

Az életrajzok forrásai:

C. Dalhaus, H.s. Heinrich Eggebrecht (1983-85, szerk.): Brockhaus-Riemann Zenei lexikon I-III. Magyar kiadás: Boronkay Antal, Zeneműkiadó, Budapest.

Szabolcsi Bence, Tóth Aladár (1965, szerk.): Zenei lexikon I-III. Zeneműkiadó, Budapest.

 

Egyéb források:

Barcza József (1988, szerk.): A Debreceni Református Kollégium története. A Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest.

Denijs Dille (1970, szerk.): Documenta Bartókiana. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Drumár János (1913, szerk.): A Debreczeni Zenede története 1862-1912. Kiadja a Debreceni Zenede

Fábián László: Lajtha László. (Portré-vázlat.) Az 1969. március 19-én a Fészek Klubban megtartott előadás gépirata. Lajtha-hagyaték.

Gupcsó Ágnes (1981): Zenés színjátszás Debrecenben 1800-1810. In: Zenetudományi dolgozatok 1981. Közzéteszi a MTA Zenetudományi Intézete, Budapest. 101-115.

Legánÿ Dezső (1986): Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886. Zeneműkiadó, Budapest.

S. Szabó Márta (2013): Hans Koessler munkássága és tanári tevékenységének hatása a 20. századi magyar zenére. Doktori disszertáció. Jyväskylä.

Szatmári Endre (1975): A debreceni zeneoktatás története. In: Breuer János (1975, szerk.): Debrecen zenei élete a századfordulótól napjainkig – Tanulmányok. Kiadja: Debrecen Megyei Városi Tanács VB Művelődési osztálya

Tari Lujza – Iványi-Papp Mónika – Sz. Farkas Márta – Solymosi Tari Emőke – Gulyásné Somogyi Klára (2005): A Nemzeti Zenede. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézete, Budapest.

A Nemzeti Zenedei Alapból állami fennhatóság alatt fenntartott Nemzeti Zenede Évkönyve az 1918-1921. évekből.(1921) Szerk.: Dr. Haraszti Emil, Nemzeti Zenede, Budapest.

További kötetek azonos cím alatt, az évszám: 1923/24

A Debreceni Zenede Évkönyvei. Kiadja a Debreceni Zenede

 

Tankönyvek:

Brück Gyula (1899): Zeneelméleti kézikönyv. Bárd és Wodianer, Budapest; Debreczen Szabad Királyi Város Könyvnyomda Vállalata

Brück Gyula (1907): Zenei alaktan (Zeneköltészettan) Wodianer, Budapest.

Siklós Albert (1907): Összhangzattan. Rozsnyay kiadó, Budapest

Simon Sechter (1854): Die Grundsätze der musikalischen Komposition. Breitkopf & Härtel, Leipzig.

Simon Sechter (1862): A zeneköltészet alapelvei. Ford.: Komlóssy Lajos. Debreczeni Zenede.

ifj. dr. Toldy László (1910): Összhangzattan (példatárral). Rényi Károly kiadása, Budapest.

 


[1] Mátray Gábor (Róthkrepf Gábor) (1797-1875): zeneszerző, zenetanár. A 19. századi magyar művelődéstörténet kiemelkedő alakja, zenetörténeti és zenekritikai írásai, iskolateremtő és -irányító tevékenysége jelentős. 1837-től a Pestbudai Hangászegyesület titkára, 1840-től az egyleti Zenede (1867-től Nemzeti Zenede) igazgatója, haláláig.

[2] Menner Lajos (1797-1872): énektanár, karnagy. 1840 és 1855 között az intézmény tanára, 1845-től templomi karnagy.

[3] Engeszer (Engesszer) Mátyás (1812–1885): zeneszerző, karnagy. 1840-től 1883-ig az intézmény énektanára, 1876-tól összhangzattant is tanít. 1871-től a belvárosi főtemplom karnagya, az első magyar nőikar alapítója („Liszt Egylet”1870), melyet később vegyeskarrá átszervezett. A hazai Daláregyesület aktív tagja, zeneszerzőként főként kórusműveket komponált.

[4] Ridley-Kohne Dávid (1812-1892): hegedűművész. A Nemzeti Színház és a Filharmóniai Társaság koncertmestere, 1850-től 1870-ig az intézmény tanára, 1871-től a Debreceni Zenedében is tanított, majd 1886-tól a Zeneakadémia tanára lett. Tanítványa volt többek között Auer Lipót.

[5] Huber Károly (1828-1885): hegedűművész, karmester, a bécsi Opera koncertmestere. 1852-től 1885-ig a Zenede hegedűtanára, közben a Zeneakadémia első hegedűtanára volt. Hubay Jenő apja és első tanára, hegedűiskolája jelentős.

[6] Filip Károly (??-1855): a Filharmóniai Társaság alapító klarinétosa, 1851-től 1854-ig volt a Zenede tanára.

[7] Pfeifer Antal (??-1862): a Filharmóniai Társaság alapító fuvolistája, 1851-től 1862-ig volt a Zenede tanára.

[8] Thern Károly (1817-1886): zeneszerző. Német eredetű család sarja, elsősorban operákat írt, 1852-től 1864-ig a Zenede zongora- és összhangzattan-tanára volt. Majd Lipcsébe költözött, később ismét Budapesten magántanár, végül Bécsben élt.

[9] Szuk Leopold (Lipót) (1821-1897): gordonkaművész. 1841-től 1873-ig a Nemzeti Színház első csellistája, 1852-től 1892-ig a Zenede csellótanára volt. A Ridley-Kohne vonósnégyes tagja, gordonkaiskolája jelentős pedagógiai mű.

[10] Trautsch Károly (1830-1911): gordonka- és gordonművész. Tanulmányait Prágában végezte, Pesten operai zenekari tag volt, mellette 1859-től 1909-ig a Zenede gordontanára.

[11] Auer Lipót (1845-1930): hegedűművész, karmester, zenepedagógus. 1853-tól 1856-ig a Zenede növendéke, majd Bécsben Dontnál, később Hannoverben Joachimnál tanult. 1868 és 1917 között a szentpétervári Konzervatórium tanára volt, a cár szólistája. Közben folyamatosan koncertezett Európában, majd 1918-tól Amerikában folytatta tanári és előadóművészi tevékenységét. Kora legkiválóbb tanára, hegedűiskoláját ma is használják.

[12]     Bartay Ede (1825-1901): zeneszerző, ügyvéd. 1875-től haláláig a Zenede igazgatója volt.

[13] Trefort Ágoston (1817-1888): művelődéspolitikus. 1872-től 1888-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter, életének utolsó három évében az MTA elnöke volt. A Zenede 1881-ben tiszteletbeli tagjául választotta.

[14] Benkő Henrik (1858-1918): karmester, zeneszerző. A Zenedében, majd a bécsi Konzervatóriumban A. Brucknernél tanult. Pestre visszatérve a Nemzeti Színház, majd az Operaház tagja, karmestere. Tankönyve: Összhangzattan. A Nemzeti Zenede használatára. (1886)

[15] Aggházy Károly (1855-1918): zeneszerző, zongoraművész. 1870-től 1874-ig a bécsi Konzervatóriumban A. Bruckner növendéke, 1875-től a budapesti Zeneakadémián Liszt és Volkmann tanítványa volt. Európa-szerte koncertező zongoraművész, 1881-től, majd 1889-től a Zenede zongora-, kamarazene-, 1902-től összhangzattan-tanára volt.

[16] ifj.Toldy László (1882-1929): zeneszerző, zenei író. A Zenedében1904-től tanított zeneelméletet és összhangzattant, később zeneesztétikát és zeneszerzést. Emellett a Tudományegyetemen zenetudományi előadásokat tartott. Operák, daljátékok, zenekari művek komponistája. Tankönyve: Összhangzattan (1910).

[17] Kenner und Liebhaber: a 18. század közepén, Németföldön használatos fogalompár, mely megkülönbözteti a tanult, professzionális, művészi színvonalú előadásra képes játékosokat a műkedvelő, saját örömükre muzsikáló amatőröktől.

[18] Lajtha László (1892-1963): zeneszerző, népzenekutató, jogász. A Zeneakadémián Herzfeld Viktornál végzett, majd Lipcsében, Genfben és Párizsban tanult. Az I. világháborúban négy évig önkéntes frontszolgálatot teljesített. Budapesten jogi doktorátust szerzett, majd a Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1919-től 1949-ig a Zenede tanára, az utolsó két évben igazgatója volt. Népzenegyűjtő tevékenységét 1910-től haláláig végezte, néprajzi tudományos munkájáért 1951-ben Kossuth-díjat kapott.

[19] Kesztler Lőrinc (1892-1978): zeneszerző, tanár. A Zeneakadémián Herzfeld Viktor és Kodály Zoltán tanítványa volt. 1921-től 1973-ig folyamatosan a Nemzeti Zenede, majd a jogutód Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított. Összhangzattan könyve (1928) számos kiadást ért meg, a magyarországi zeneelmélet-tanítás egyik alapműve.

[20] Kresz Géza (1882-1959): hegedűművész. A Zenedében Hubaynál tanult, majd Prágában Sevčik, Bécsben Ysaÿe növendéke volt. Európában és Amerikában szólistaként koncertezett, Bécsben és Berlinben koncertmester volt. Tanított a bukaresti és a torontói konzervatóriumban, jeles vonósnégyesek első hegedűse volt. Hazatérése után tanított a Zeneakadémián is, 1941 és 1949 között a Zenede főigazgatója volt. Ezt követően visszaköltözött Torontóba.

[21] Reményi Ede (1828-1898): hegedűművész, kora világhírű magyar előadóművésze. Bécsi tanulmányai után vendégszerepelt Párizsban és Londonban is. Görgey tábori hegedűseként részt vett a szabadságharcban, így 1849-ben emigrálnia kellett. Néhány évig Amerikában (USA) élt, de 1852-ben visszatért Európába. Liszt weimari köréhez tartozott, s elévülhetetlen zenetörténeti érdeme J. Brahms „felfedezése”. 1854 és 1859 között Londonban a királyi zenekar szólóhegedűse, majd – miután 1860-ban amnesztiát kapott – visszatért Magyarországra.1875-től Párizsban, majd 1878-tól New York-ban élt, de koncertezett Kelet-Ázsiában, Ausztráliában és Dél-Afrikában is. Magyarországon 1891-ben lépett fel utoljára, 1898-ban San Franciscóban halt meg.

[22] A város korábbi színtiszta református összetétele erre az időre már némileg megváltozott – vélhetően a szabadságharc után kialakult befogadóbb szemlélet miatt. Az 1870-es adatok szerint kb. 46 000 lakosa volt a városnak, a lakosság 81%-a volt református, 13%-a római katolikus, 4%-a izraelita, és kisebb létszámban jelen voltak evangélikusok és görög katolikusok is. (Drumár, 1913. 7. o.)

[23] Emmerth Antal (1835-1903): zongoraművész, zeneszerző. Tanulmányait Pesten Merkl József és Thern Károly, Bécsben pedig S. Thalberg irányítása alatt végezte, majd évekig hangversenyezett Európa és Amerika nagyvárosaiban.1862-től 1892-ig a Debreceni Zenede tanára.

[24] Szotyori Nagy Károly (1821-1897): orgonista, zenetanár. Bécsi, prágai, lipcsei tanulmányok után 1845-től nagytemplomi orgonista, ének- és orgonatanár a Kollégiumban, a Kántus vezetője. 1846-ban Zákány Józseffel együtt Énekhangzatos könyvet adott ki. Szotyori Nagy kollégiumi tanítása mellett sikeres magán-zeneiskolát működtetett, 1853-ban már 60 növendéke volt. Iskolája beleolvadt az 1862-ben megnyíló Zenedébe. Haláláig tanított a Zenedében.

[25] Simon Sechter (1788-1867): osztrák zeneelmélet-tudós, orgonista, zenepedagógus. Bécsben Koželuch tanítványa, udvari orgonista, 1851-től a Musikfreunde konzervatórium összhangzattan- és zeneszerzéstanára. Tanítványa volt többek között A. Bruckner, H. Vieuxtemps, S. Thalberg és a magyar Kéler Béla is, akinek közvetítésével Komlóssyhoz jutott 1854-re elkészült főműve, a Die Grundsätze der musikalischen komposition.

[26] Simonffy Emil (1847-1919): hegedűművész, tanár. A Zenede egyik első növendéke, Cohn Adolf tanítványa. Később Auer Lipótnál tanult, majd Berlinben De Ahna növendéke volt. 1883-tól haláláig igazgatta a Zenedét.

[27] Psenyeczky Nagy Zoltán (1873-1932): zongoraművész, zeneszerző. A Zeneakadémián Thomán István és Hans Koessler növendéke volt. A Református Tanítóképző Intézetben tanított, majd sikeres magániskolát, Conservatoriumot vezetett Debrecenben. 1915-ben intézménye beleolvadt a Zenedébe közel 200 növendékkel, ettől kezdve igazgatóhelyettes, majd 1923-tól haláláig az intézmény igazgatója.

[28] Galánffy Lajos (1905-1973): zongoraművész és zeneszerző. Debreceni Zenedei tanulmányai után a Zeneakadémián Kodály növendéke volt. Előbb a budapesti Fodor Zeneiskolában, majd 1931-től Debrecenben tanított, hét évig vezette a Zenedét. 1950-től a miskolci Zeneművészeti Szakiskola igazgatója volt, majd 1956-ban az USA-ba költözött. Koncertező zongoraművész és kamaramuzsikus volt, debreceni tanítványai között volt Zempléni Kornél, P. Nagy Ilona, Kertész Lajos.

[29] Siklós Albert (1878-1942): zeneszerző, gordonkaművész, jogi tanulmányokat is folytatott. Zenekari csellista, majd 1905-től a Fodor Zeneiskola, 1909-től haláláig a Zeneakadémia tanára volt. Zeneelméletet, zeneszerzést, hangszerelést, partitúraolvasást és egyéb elméleti tárgyakat tanított, 1918-tól a zeneszerzés tanszék vezetője volt. Tankönyvsorozata Zeneköltészettan címmel jelent meg, kötetei: I. Összhangzattan (1907), II. Ellenponttan (1913), III. Formatan (1912) IV-V. Hangszereléstan (1909-10)

[30] Wilhelm Albert Rischbieter (1834-1910): német zeneteoretikus, a drezdai Konzervatórium tanára. Zeneelmélet-tankönyvei Európa-szerte általánosan használt segédanyagok voltak, a budapesti Zeneakadémia tanterve is ezt ajánlotta Kesztler tanulóéveiben.

[31] Paul Juon (Pavel Fjodorovics) (1872-1940): orosz származású zeneszerző, 1897-től Berlinben tanított. Brahms stílusához közelálló kamaraművei a századfordulón népszerűek voltak, később elsajátította a francia impresszionisták zenei nyelvezetét is.

[32] Sok zeneelmélet-tanár kolléga a függelékben közölt harmóniasorokat ma is használja az akkordkapcsolatok elmélyítésére, valamint a számozott basszusjáték fejlesztésére.

[33] Brück Gyula (1859-1918): zeneszerző, zongoratanár. Lipcsében zongorát K. Reinecke-nél, zeneelméletet H. Riemann-nál tanult. 1897-től a Debreceni Zenede tanára, kompozíciói a magyar későromantika jellegzetességeit hordozzák. Szakkönyvei: Zeneelméleti kézikönyv (Debrecen, 1899, 1911, 1918), Zenei alaktan (zeneköltészettan) (1907)

[34] Drumár János (1866-1922): zenei író, tanár. Tanulmányait a Nemzeti Zenedében végezte, majd 1900-tól 1910-ig a Debreceni Zenede tanára. Emellett polgári foglalkozása is volt, a MÁV-nál dolgozott mint főfelügyelő. Kétkötetes Zenetörténet tankönyvét saját használatra készítette, hírlapi cikkeket, zenekritikákat írt. 1913-ban jelent meg A Debreczeni Zenede története 1862-1912 című munkája. Elbeszélései, regényei a korszak tudományos-fantasztikus irodalmába sorolhatóak.

[35] Szabó Emil (1898-1970): zeneszerző, zongoraművész. A Zeneakadémián Kodály és Bartók tanítványa volt. 1926-tól haláláig a debreceni intézet zeneszerzés-, zeneelmélet-tanára, az énekkar és a zenekar vezetője volt, a város hangversenyéletének aktív résztvevője.

Frissítés dátuma: 2020.06.19.


Tisztelt Felhasználó!

 

A Debreceni Egyetem kiemelt fontosságúnak tartja a rendelkezésére bocsátott, illetve birtokába jutott személyes adatok védelmét. Ezúton tájékoztatjuk Önt, hogy a Debreceni Egyetem a 2018. május 25. napjától kötelezően alkalmazandó Általános Adatvédelmi Rendelet alapján felülvizsgálta folyamatait és beépítette a GDPR előírásait az adatkezelési és adatvédelmi tevékenységébe. A felhasználók személyes adatait a Debreceni Egyetem korábban is teljes körültekintéssel kezelte, megfelelve az érvényben lévő adatkezelési szabályozásoknak. A GDPR előírásait követve frissítettük Adatvédelmi Tájékoztatónkat, amelyet az alábbi linkre kattintva olvashat el: Adatkezelési tájékoztató. DE Kancellária VIR Központ

A tájékoztatót megismertem.